Liber Mortis – Gazdagh Pali emlékére

A legnagyobb erőfeszítéssel, komolysággal és koncentrációval fordulunk a küszöbön túl, a szellemi világban élő sorstársainkhoz, akiket jól ismertünk a Földön. Ők – a teljes életbe élve – világkérdésnek tekintik ezt a kapcsolatot, de nem kezdeményezhetik. E kapcsolat kiépítése és fenntartása ma, a XXI. század elején az egyik legsürgetőbb feladatunk itt a Földön. A küszöbön túl élő sorstársaink a lehető legteljesebb lelki-szellemi erőnlétükkel most azért kívánnak velünk együtt dolgozni, hogy az emberiség ne veszítse el teljesen a Szent Szellemet, amely jövendő fejlődésünket vezetni akarja. Még sosem álltunk annyira a szakadék szélén, mint napjainkban. Bár a felszínen ez még sokak számára rejtve marad, valójában általános háború indult a világban az emberi szellem fejlődése ellen, és mi teljes lényünkkel benne állunk ebben a háborúban. 

Ma csak nagyon keveseknek van sorsszerű lehetőségük arra, hogy – a modern szellem-tudománnyal való életkapcsolatuk alapján – megértsék, mi történik velünk, és ezzel előhívják azt az erőt, amelyet születésük előtt vállalt életfeladatukhoz magukkal hoztak a Földre. Tették ezt azért, hogy a szellemi világfejlődés menetében, mint szabad Én-tudatos individuumok, sorsformáló erővel megjelenhessenek. „Rövidesen eljön az az idő, amikor már semmit sem tehetünk a világban a halottaktól kapott segítség nélkül. Ugyanígy közeleg az ideje annak, amikor az országok vezetőit a küszöbön túlról a halottak fogják inspirálni és irányítani”.2 Jelen korunknak mindennél nagyobb szüksége van arra, hogy azokat az összefüggéseket, amelyekre fentebb utaltunk, az emberek végre közelebb engedjék magukhoz. Olyan korban élünk, amelyben az emberi organizmus (fizikai test) már régóta hanyatlásban van (talán ezt sejtik a 4. forradalom hívei, amikor ezt a hanyatló organizmust szeretnék technológiai szerkezetekkel összekötni és egyfajta szellemtelen öröklét felé taszigálni). A klasszikus Görögországban az emberi test még sokkal jobban tükrözte azt, ami az ember szellemből való születésére utalt. A görögök tisztelték az öregeket, az öregek pedig tudták, hogy a halál felé haladva valami olyasmi közeledik feléjük, ami fiatal korban egyszerűen nem lehetséges. Gondoljuk csak el, mennyi életerőt és életörömet meríthet az ember, ha ezt a tudatot hordozza egész életében haláláig (bármikor is következzen be ez a pillanat) és még a halála előtt is képes azt mondani magának: még nem tartok ott, hogy mindazt, amit az élet felkínált nekem, földi tudatomban visszatükrözzem. Valamit át kell vinnem belőle a halálba, és ott majd a halottak lesznek tanácsadó társaim. Képzeljük csak el, hogy ma 2022-ben, milyen őrültnek tartanák azt az embert, aki ezeket a dolgokat a parlament elé vinné, pedig ez esetben a világ összes parlamentje sokkal bölcsebb dolgokat gondolna ki, mint amit ma általánosságban a világba ültet. Mi lenne, ha döntéseik előkészítésénél nemcsak azt kérdeznék meg, mit mondanak az ifjú menedzserek, a tech-titánok, a zöldfülűek, hanem megkérdeznék, hogy mit mond ma például Goethe, ükapánk, vagy más halottak, akik száz meg száz évesek a szellemvilágban. Lehetséges, hogy a mai országvezetőknek a következőket mondanák: az emberi kultúrában ma az egyes embernek oda kell eljutnia, hogy belső aktivitással – a közönséges felszíni történelmen túlmenően – sürgetést érezzen az után a történelem iránt, amit a szellemiből kell leolvasni és ma már le is olvasható. 

A modern szellemtudomány alapítója, Rudolf Steiner az I. világháború éveiben – amikor hetek, hónapok alatt emberek százezrei szakadtak ki a földi létből és lépték át a halál küszöbét – a hátramaradottak vigasztalására és tanítására különös gondot fordított, amennyiben a lehető legrészletesebben leírta a Földről eltávozott emberi lény további útját a Kozmoszban. Ismertette az ember megváltozott környezetét, alapjaiban megváltozott tudatállapotát és a rá váró út perspektíváit. Hangsúlyozta, hogy halottaink további életének mélyebb megismeréséhez nem elegendő a fizikai világ számára kifejlődött érzékelő gondolkodás: itt mély, keresésre elszánt, akarattal megtámasztott gondolkodásra, felfogásra van szükség azért, mert teljesen szokatlan, minden eddigitől eltérő állapotokkal kell megismerkednünk, és ezekről értelmes fogalmakat alkotnunk.

Előadásainak bevezetésében gondolatként Dr. Steiner gyakran használta
a fordítottság kifejezést.

Például: a fizikai világban az emberiségnek egy szűk hányadával találkozunk csupán, akikre életünkkel, tetteinkkel hatni tudunk, akár örömet, akár fájdalmat okozva nekik. A szellemvilágban mindez alapvetően megváltozik: itt minden amit teszünk, és amit általában a halottak tesznek, azonnal intenzív fájdalmat vagy örömet okoz. Itt képletesen szólva a legkisebb mozdulat is fájdalmat vagy örömet eredményez a környezetben. Bármit teszünk, azonnal messzire visszhangzik szellemi közegünkben. Fontos tudnunk azt is, hogy a halott alapvetően „megváltozott” érzékszervei számára sem az ásványvilág sem a növényvilág nem létezik. Egyedül az „állati birodalom” vagyis az asztrál-világ, az érzések világa érzékelhető számukra, ez az a „talaj”, amelyen a halottak állnak. Halála után a földi ember tehát két birodalommal magasabban kezdi az életét, a Hold-teremtés szférájában, amikor – és ezt sem könnyű átélhetően elgondolni – az individuális ember tudata akkorára tágul, mint a Hold és a Föld közötti kozmikus tér. Földi életünk során barátságokat, ismeretségeket szövünk, kapcsolatokat létesítünk embertársainkkal. Jelen korunkra – miután már életek sorozatát töltöttük a Földön – valamennyien elég kiterjedt ismeretségi körrel rendelkezünk, és sorstársaink száma egyre nő. Ugyanis a szellemi fejlődés felismert vagy mélyen a tudattalanban hagyott követelménye mellett, ez az egyik legfontosabb feladatunk a Földön: kapcsolatokat létesíteni embertársainkkal. A halál után ez az „ismeretség” hihetetlen módon elmélyül: a szellemvilágban sokkal „többet” ismerünk fel a másik emberből, sokkal mélyebben befogadjuk lényét, és tisztán látjuk annak okát is, hogy miért jelent meg az életünkben. A halál utáni ébredésünk során emberi lelkek sokaságának közösségébe lépünk és ott velük alapvetően kétféle viszonyba kerülhetünk: felismerjük őket, vagyis „beleélünk” a lényükbe, vagy meg sem tudjuk közelíteni őket, kívül maradnak rajtunk, láthatatlanok számunkra. Ugyanez játszódik le bennünk a Teremtést fenntartó, életünket szünet nélkül támasztó, formáló Hierarchia lényeivel kapcsolatban is: „eggyé válunk velük”, hordoznak, táplálnak bennünket, hatalmas erővel mutatják az irányt, amerre mennünk kell, vagy pedig nem is tudjuk, hogy ott vannak a közvetlen környezetünkben. Ennek magyarázatára a legegyszerűbb képlet, ha az energiák szemszögéből nézzük a jelenséget: mélyebb és magasabb frekvenciák léteznek a fejlődésében aktív emberi lényben, és saját megszerzett „magassága vagy mélysége” dönti el, hogy a szellemi szférában kivel képes rezonálni. Jelen korunk emberének két lehetősége van arra, hogy a teremtő szellemek Kozmoszához közeledjen: az egyik, amely stúdiumokon, gyakorlatokon, önmegfigyelésen és állandósított reflexión keresztül elvezet emberi lényünk magvához, az emberi Én örök életű szellemi valóságához. Ez az az Én, ami újra és újra belép a földi világba a születés kapuján át, majd végrehajtván mindazt, amit szellemi segédlettel eltervezett, átlépi a halál küszöbét és hazatér a szellemi hazába. A másik lehetőség a szellemvilág lényeivel való közvetlen kapcsolatra: ez a Földön élők és a szellemvilágban élő halottak közötti kapcsolat kiépítésével válik lehetségessé. Ez a nehezebbik út, szigorú éberséget, fegyelmet, önkontrollt és nem kevés bátorságot követel az embertől. Amikor valaki eltávozik körünkből – ahogy már említettük – először az animális szenvedélyek, ösztönök nehéz energiáiban forgolódik, a megtisztítatlan, Földhöz kötő emberi asztralitás sűrű közegében. Ezért ezen az úton nagy szükség van a kereső ember bátorságára. A kapcsolódás a földi ember viszonylatában a véráramon és az idegrendszeren keresztül történik, éppen ezért fennáll a veszélye annak, hogy – megfelelő fegyelem és kontroll hiányában – testi, lelki zavarok keletkezhetnek az ilyen jellegű kapcsolatfelvételek nyomában. Nem véletlen, hogy az Ótestamentum írásaiban a korszak emberiségének szellemi-vallási vezetői szigorúan tiltották a halottak világával való kapcsolat keresését. Jelen korunkban azonban – csaknem 2000 évvel a Golgota misztériuma után – miután földi életünk minden aspektusában Krisztus közvetlen fennhatósága és jelenléte érvényesül, korparancs átnyúlni a küszöbön és a közös jövő érdekében sorskapcsolatunkat aktívan ápolni a küszöbön tovább élő társainkkal. Az utolsó két évtizedben az emberi világ olyan gyors zuhanásba kezdett, hogy csak a legmélyebb alvás állapotához ragaszkodó, élete realitásának makacsul hátat fordító ember képes eltagadni: emberi létünk, emberi világunk egész jövője kérdésessé vált és minden egyes földi embert döntésre hív. Kit szolgálok: az Urat vagy a Bitorlót?

Ebben a világkrízisben a halottak – számunkra felfoghatatlan erővel és sürgetéssel – jelezni kívánnak földi társaiknak: nekünk kell eldönteni, hogy emberként, igazi önvalónkat realizálva visszük tovább világunkat, vagy eltűnünk egy újabb civilizációs világkatasztrófa szakadékában. Felmerül a kérdés, miért olyan lehetetlenül nehéz bármilyen bizonyosságot szerezni a halottak életéről, a Teremtés által kapott mindennapi érzékszerveink által? Ennek oka abban rejlik, hogy bár a kommunikáció lehetséges, mindaz, amit a Földön kommunikációnak nevezünk, ellenkezőjébe fordul odaát a szellemi világban. Amikor itt a Földön egy másik emberhez szólunk, pontosan tudjuk, hogy a szavaink belőlünk áradnak a másik felé. A halottak világában ez éppen fordítva van: amikor a kapcsolatteremtés reményével gondolunk/mondunk valamit az eltávozottnak, ez a gondolat, ez a mondat tőle jön és nem tőlünk. Amikor pedig a halott „odaátról válaszol” nekünk, ez a válasz úgy érkezik a tudatunkba, mint saját gondolatunk vagy szavaink. Amikor halottainkhoz szólunk, ők visszhangként ismétlik, amit mondtunk. Mivel állandóan velünk vannak, körülöttünk vannak, ez a kapcsolat akkor is állandó, ha mi nem vagyunk tudatos résztvevői. Hozzászokva földi érzékszerveink limitált működéséhez, nagyon nehéz megszoknunk ezeket a „fordított” állapotokat. Elsősorban azért, mert figyelmünknek még nincs elég ereje, mélyrehatósága megkülönböztetni a két lélek között zajló folyamatokat. A Kozmosz teremtő hatalmai eonokon át gondoskodtak arról, hogy a földi, fizikai világra irányítsák érzékszerveinket. Gondolataink, fogalmaink szinte kizárólag ezzel kapcsolatban merülhettek fel tudatunkban. Ez a mi zavartalan fejlődésünk érdekében történt, egyirányú tudatosság, amely egyoldalúságában alkalmas volt arra, hogy a szellemi hazából a Földre vezessen bennünket. Hasonló okból – és a gondviselés kegyelméből – nem érzékeltünk és ma sem érzékelünk semmit abból az eltagadhatatlan tényből, hogy Földünk forog alattunk, naprendszerünk pedig – ezzel egyidejűleg – egy távoli galaxis középpontja körül forog felfoghatatlan sebességgel. Századunkban azonban elkerülhetetlenné vált érzékszervi képességeink kiterjesztése, zuhanásunk átfordítása abba az emelkedésbe, amelyhez a szükséges mélypontot már sikerült elérnünk.

Fogalmazzuk újra az emberi élet és halál határmesgyéjén felmerülő kérdésünket:
melyik az alkalmas pillanat arra, hogy megközelítsük azt, aki a földi életből távozott, de továbbra is aktív figyelemmel kíséri földi életemet.

A válasz erre, nappali tudatosságunk két küszöbéhez invitál bennünket: az egyik az elalvás, az álomba merülés küszöbe, a másik a reggeli ébredésé. Bár alváskutatással ma intenzíven foglalkozik a pszichológia és az orvostudomány is, kutatásuk alapjából azonban még hiányzik egy lényeges elem: az ember alvásában, álmában nem veszíti el eszméletét, továbbra is fenntart egy tudatosságot, amely azonban nem a földi létre, környezetre irányul, hanem a szellemi hazára. Fejlődésének jelen fokán azonban – vérárama és idegrendszere „fizikai bekötöttsége”, kondicionáltsága miatt – ebből az éjszakai tudatból alig képes áthozni magával bármit az ébredéskor. Mivel az említett két küszöb mindössze másodpercekig nyílik meg számunkra, itt is nagyon finom, érzékeny figyelemre lesz szükség, hogy az ember a két folyamatból kinyerje azt, ami eddig takarva volt előle. Nagyapáink idején, amikor a városi lét még ritka volt, a vidék emberében élt egy bölcsesség: ébredéskor ne ugorj ki az ágyból, ne engedd rögtön magadhoz – érzékszerveid kapuján át – a fizikai világ durvább impulzusait, maradj még néhány percig csukott szemmel a test nyugalmában, és így próbáld megfigyelni külső, belső állapotodat. 

*** 

A két világ küszöbének erősebb megvilágításáért foglalkozzunk most rövid ideig a múlt, az idő fogalmával is. Fizikai életünkben tudatunkat a térérzékelés dominálja: ha megállunk egy hatalmas fa előtt, megcsodáljuk, majd megfordulva eltávolodunk tőle, az élmény számunkra már a múlt. Ha azonban néhány lépés után visszanézünk, akkor nyilvánvalóvá válik, a fa nem tűnt el, még mindig ugyanazon a helyen van. Az idő kérdésében a szellemi világ körülményei között megint egy fordítottsághoz kell hozzászoknunk: ami odaát múltnak nevezhető, az nem tűnik el, pusztán távolabb kerül az észleléstől, de ugyanúgy továbbra is jelen van.

Amit mi a Földön a térrel kapcsolatban átélünk, az a szellemvilágban
az idő áramlatában játszódik le.

A fizikai világban az érzékelés néhány pillanat alatt eltűnik a tudatból, pusztán azért, mert elmozdultunk, érzékszerveink már mást észlelnek. Nem így van ez a szellem világában: a múlt itt nem tűnik el, csupán távolabbra kerül tőlünk, újra és újra rátekinthetünk, ahogy újra megközelítjük. Az operatörténet nagy mágusa Richard Wagner (magas beavatottságából fakadóan) tisztában volt ezzel a törvénnyel. Utolsó és legnagyobb operájában a

zelfogható ideákat formálhassunk arról, földi emberként miképpen élünk együtt a szellemi világokkal, éppen úgy, ahogy fizikai testünk érzékelésein keresztül együtt élünk a fizikai világgal. Már utaltunk rá, hogy közvetlenül fizikai világunk mögött találjuk az elementális világot. A névnek itt nincs jelentősége, máshogy is nevezhettük volna. Hogy ezekről a számunkra érzékfeletti világokról tiszta és eleven ideákat alkothassunk, meg kellett ismerkednünk néhány különleges vonásukkal. Az eddigiek alapján talán már felsejlett bennünk az igazság: születésünk és halálunk közötti egész életünk – majd az utána következő, halálunk és új születésünk között zajló életünk attól függ, milyen éberen létezünk együtt ezekkel a bennünket körülvevő egymástól annyira különböző világokkal. Az elementális világból – akár tudatában vagyunk ennek, akár nem – szüntelenül áradnak felénk imaginációk, szünet nélkül kapunk finom benyomásokat. Ez a folyamat azonban nem a fizikai testünkben, hanem az étertestünkben zajlik. Ahogy mindennapi, megszokott gondolatainkban a folyamat vagy a megélés és a tudatos befogadás leginkább a „fejünkben” zajlik, imaginációinkban szinte teljes organizmusunkkal részt veszünk. Ez azonban nem a fizikai, hanem az éteri organizmusunk. Étertestünkben állandó imagináció-áramlás zajlik, de a modern pszichológia ezt a folyamatot tudattalannak nevezi. Az elnevezés annyiban jogos, hogy ezt a magas rendű energiaáramlást csupán rendszeres szellemi gyakorlatok útján lehet a mindennapi tudatba emelni. Ehhez még hozzá kell tennünk azt is, hogy bár az éteri folyamatok nem lépnek be mindennapi tudatunkba, ez egyáltalán nem jelenti azt, hogy nincsenek ránk hatással. 

Éppen ellenkezőleg!

Életünk egésze számára, földi, emberi fejlődésünk számára ezek az észlelések sokkal fontosabbak az érzékszervi észleléseknél, – mert hisszük vagy sem – imaginációinkhoz sokkal intenzívebben és bensőségesebben kapcsolódunk, mint érzékszervi érzékeléseinkhez. Hidegen mozognánk világunkban, közönyösen élnénk életünkben – ahogy ma már sajnos egyre többen tesszük – ha ez az imaginatív belső élet állandóan nem termelődne újra bennünk, nem kínálná fel magát éber felismerésre. Az eddig leírtakban részletezni törekedtünk a halál kapuján való átlépés folyamatát, minél tisztább imaginációkat akartunk formálni erről a folyamatról, mert azok az impressziók, amelyeket a halál kapuján éppen átlépett embertársunktól kapunk, jövőnk szempontjából rendkívül értékes energiákat közvetítenek nekünk. Éppen ezért értelmünk számára is a lehető legtisztábban kell felépítenünk ezt a folyamatot. A szellemvilág erőibe szövődik bele minden, ami bennünk egy földi életen át mint gondolat, idea, érzés, akarat megjelent. Ami jelen tudatosságunk fokán ma még hihetetlennek tűnhet nekünk: minden bennünk felmerülő gondolat-, érzés-, akaraterő a szellemvilág számára, valójában egész teremtett Kozmoszunk számára hallatlan jelentőséggel bír. Ahogy benyomásainkat a Földön magunkba fogadjuk, belőlük változó minőségű gondolatokat formálunk, érzéseinkben átéljük őket, cselekszünk belőlük, életünk gyümölcsei hiánytalanul fognak megtestesülni a Kozmoszban. 

***

Az ember nem azáltal lesz szellemi tudás hordozójává, hogy hall, olvas, tudomást szerez bizonyos dolgokról, szellemtudóssá akkor lesz az ember, ha a neki jutott tudás segítségével benne érzi magát a szellemvilágban, ha minden kétség nélkül felismeri magában a szellemi világ lakóját. Ekkor azt mondhatja magának: a gondolat, amit most magamban hordozok, az egész Univerzum számára jelentőséggel bír, mert halálom órájában – ilyen vagy olyan formában – át fogom adni az Univerzumnak. Ennek fényében egy embertársunk halála után mi azzal kerülünk kapcsolatba, amit az eltávozott lény az Univerzumnak átadott. Az eltávozott halott – hátrahagyott társai számára – nagyon sokszor úgy jelenik meg, hogy étertestéből – amely ekkor már bizonyos értelemben függetlenedett tőle – Földön élő társainak eleven imaginációkat küld vissza. Ha a Földön maradt személy elég érzékeny erre, esetleg megfelelő szellemi gyakorlatokat végzett ilyen irányban, akkor a halott társ éteri imaginációi, mint a szellemvilágban kiáradt hatások, a földi személy tudatában megjelenhetnek. Ez azért lehetséges, mert a halál után az igazi emberi individualitás és a róla már levált éteri lény között még továbbra is fennmarad egy kapcsolat. Úgy is mondhatnánk, egy különös együttműködés kezdődik közöttük. Ezt jól megfigyelhetjük, ha – megfelelő szellemi gyakorlatok eredményeképpen – ezzel vagy azzal a halott egyénnel valódi kapcsolatba kerülünk. Ekkor a következő találkozás játszódik le: először a halott emberi lény saját kioldódott étertestébe küldi azokat az impressziókat, amelyeket nekünk szán. Ezáltal képessé tesz bennünket, fizikai világban élőket arra, hogy imaginációk útján érzékeljük jelenlétét. Abban a pillanatban, amikor a halott éteri testéről imaginációink támadnak – elnézést a triviális kifejezésért – ez az étertest, mintegy „kapcsolóberendezésként” működik majd. Amit a halott velünk közölni akar tehát, azt étertestén keresztül fogja eljuttatni hozzánk. Ezt a testét már levetette, de olyan mélyen kapcsolódik hozzá, hogy belevésheti azt, ami lelkében él, és ezzel képessé tesz bennünket arra, hogy üzenetét imaginációk formájában a Földön átvehessük.

Az ilyen kapcsolatoknak azonban van egy feltétele. Ha egy szellemileg aktív életet élő személy egy halott lénnyel – annak levetett étertestén keresztül – kapcsolatba kíván lépni, ez a kapcsolat csak akkor jöhet létre, ha ebben az életben, vagy egy korábbi inkarnációban találkoztak egymással a Földön. Sőt mi több, a kapcsolat elég mélyen érintette a Földön élő lelkét ahhoz, hogy a halott által küldött imaginációk felébredhessenek benne. Ez csak úgy lehetséges, ha elméjében és szívében továbbra is határozott érdeklődést ápol a halott személye iránt. Szívbéli átérzett érdeklődés az, amely közvetíthet az élő és a halott lény között, legyen ez a kapcsolat tudatos vagy tudattalan. Az emberi érzésvilág, az emberi szív érintettsége szükséges ahhoz, hogy valóban hordozzunk magunkban valamit az eltávozott személyéből, lényéből. Bizonyos értelemben lelki életünk részévé kell őt tennünk, de – és ez elsőre meglepően hangzik – sokkal mélyebben és bensőségesebben, mint azt tettük, amikor része volt életünknek a Földön. Ilyen feltételeket, csak szellemileg fejlett ember teremthet magában. A kapcsolat érdekében akár „segédeszközökhöz” is nyúlhatunk ( ez első pillantásra pusztán külső tényezőnek tűnhet, amely azonban szellemi elmélyüléssel, mély bensőségességgé válhat) az ember tanulmányozhatja egy halottjának kézírását, vagy valami mást, amelyben az individuum élete még megnyilvánulhat. Ezt azonban csak az tudja megtenni, aki képessé tette magát arra, hogy az írásban élő individuális elemmel intim kapcsolatot teremtsen. Ez úgyis megtörténhet, ha valaki mély szimpátiával éli bele magát a túlélők gyászába, és abba az emocionális érdeklődésbe, mely a hátrahagyott élőkben a halott irányában megmaradt. Ezek a valóságos és eleven érzések (amelyek azonban sokszor éppen a halottól áradnak hátrahagyott szerettei felé, vagy jelen vannak a gyászolók életében) egy szellemileg képzett személy számára utat nyithatnak az említett imaginációk „olvasásához”. Itt a következőkkel kell elsősorban tisztában lennünk: miközben szellemi iskolázottság szükséges ahhoz, hogy az étertestből áradó imaginációkban olvasni tudjunk, ez az áramlat akkor is jelen van, ha az ember nem vesz róla tudomást. Akár tudunk róla, akár nem – de ma már mindenképpen tudnunk kellene erről – étertestünk állandóan fogadja az áramlatokat, amelyek a szellemvilágból érkeznek, sorsukban hozzánk kötött, a halál küszöbét már átlépett társainktól. Igazából soha nem ismerhetjük meg megfelelően emberi életünket, ha ezekről a kapcsolatokról nem szerzünk tudomást, még akkor is, ha ezek olyan intim és finom kapcsolódások, amelyek ma még a legtöbb ember számára félelmetesek vagy vállalhatatlanok. 

***

Senki nem tagadhatja, hogy a születés és halál folyamatai között mindannyian változunk. Tekintsünk vissza életünkre! Bármilyen következetesnek is tartjuk életutunkat, észre kell vennünk, hogy milyen gyakran ide-oda kanyarodunk ezen az úton, hogy mennyi minden történt és történik velünk folyamatosan. Az ilyen események által mindig különböző állapotokba kerülünk, hasonlóan ahhoz, mint amikor – idegen országokban járva – egész életérzésünkre befolyással van, hogy más levegőt szívunk. Életünk során ezek a lelki hangulatok az elementális világ hatásai bennünk, és nem kis mértékben abból a forrásból erednek, amely hatást a korábban velünk élő, majd a szellemvilágba távozott halottaink kifejtenek. Az ember földi élete során találkozik egy baráttal, egy személlyel, akivel kiépül egy kapcsolat, akinek szívességet fog tenni vagy akit kritizálni fog, sőt elutasít. A tény, hogy egyáltalán találkoztak, bizonyos erők hatásairól tanúskodik. Aki a világ működésének rejtett hátterét keresi, tudnia kell, hogy amikor két ember ilyen vagy olyan okból összetalálkozik, az mindig egy vagy akár több olyan lény munkájának is köszönhető, akik már átlépték a halál kapuját. Életünk szabadságát ez nem befolyásolja! Nem leszünk kevésbé szabadok például azért, mert éhezünk, ha nem táplálkozunk. Senki nem mondhatja – ha csak nem akar szándékosan bolondot játszani – miképpen lehet szabad az ember, ha rá van kényszerítve arra, hogy egyen? Ugyanilyen érvénytelen lenne azt mondani, hogy csorbul szabadságunk azért, mert lelkünk az elementális világ lényeinek állandó hatása alatt áll. Ahogy kapcsolatban állunk hideggel, meleggel, mindazzal, amivel táplálkozunk, a levegővel, melyet belélegzünk, ugyanilyen kapcsolatban állunk mindazzal, ami azokból árad felénk, akik előttünk lépték át a halál küszöbét. Valóban mondhatjuk: az ember munkája, melyet embertársai érdekében folytat, nem szűnik meg akkor, amikor átlép a halál kapuján. Mivel étertestével kapcsolatban marad, ezen keresztül küldhet imaginációkat olyan embereknek, akikkel a Földön életében kapcsolatban állt. A világ, amelyről eddig itt beszéltünk, sokkal valóságosabb, mint a világ, amit mi ismerünk, még akkor is, ha mindennapi életünkben – jó okkal – ez a világ egyelőre érzékelhetetlen marad számunkra. Fentebb már említettük, hogy van egy további világszféra, amely környezetünkben szintén állandóan jelen van, és amelyhez éppen úgy hozzátartozunk, mint az elementálok világához: ez a lélekvilág. Ehhez a világhoz az alvás állapotában kapcsolódunk, amikor asztráltestünk a fizikai testből kioldódva – szabadon úszik körülöttünk. Ez a kapcsolódás részlegesen fennmarad az ébrenlétben is, bár ekkor – mivel fizikai erők is áthatják – már nem nevezhető közvetlennek. Ezt a lélekvilágot nevezték a középkor filozófusai égi vagy csillagvilágnak. Ebben a világban olyan lényeket találunk, akik épp olyan élők, mint mi vagyunk születésünk és halálunk között, sőt annál sokkal élőbbek.

lélekvilág lényei egészen másképpen kapcsolódnak az asztrálvilághoz, mint mi, a velük való kapcsolatnak egészen határozott feltételei vannak. Mindaz, amit fizikai életünk során kifejlesztünk, a többi emberhez való sokrétű és nagyon különböző kapcsolatainkban, a földitől teljesen eltérő, egészen más érdeklődést vált ki a halottakból. Mi a Földön szimpátiák és antipátiák közepette élünk. Ezt az életformát fizikai testünk és annak állapota tartja fenn. Rokon illetve ellenszenveinkben saját önzésünk és hiúságunk hihetetlenül nagy szerepet játszik. Ne legyünk restek felismerni, hány emberi kapcsolatot építünk ki – ezzel vagy azzal a személlyel – hiúság vagy egoizmus okán, vagy olyan okokból, melyek mélyen fizikai és ösztönéletünkben gyökereznek. Szeretünk embereket, másokat ki nem állhatunk (akár a gyűlöletig menően). Az az igazság, hogy csak nagyon kevéssé érzékeljük szeretetünk vagy gyűlöletünk igazi gyökerét, szimpátiáink vagy antipátiáink igazi okát, sőt elég gyakran megszökünk a tudatosság elől, amely szimpátiáink és antipátiáink jellegéről tudósíthatna, azon egyszerű oknál fogva, mert ha ezt nem tennénk, önmagunkról igen kellemetlen igazságok birtokába jutnánk. A szeretet esetében is nagyon hasonló helyzetben vagyunk. Mégis, amikor cselekszünk, ilyen háttérből cselekszünk. Tévedésbe esnénk, ha azt képzelnénk, hogy a halott hozzánk hasonlóan érdeklődik a földi emberek átmeneti szimpátiái vagy antipátiái iránt, amelyek a fizikai földi élet hatásaiból fakadnak.

A dolog egyáltalán nem így van.

Valójában a halott egy teljesen más nézőpontból kell, hogy szemlélje ezeket a folyamatokat. Egy pillanatig se gondoljuk, hogy a halott bármilyen érdeklődést táplálna magában emberi kapcsolataink ilyen motivációi iránt, vagy olyan tetteink iránt, amelyek ilyen motivációkból keletkeztek. Azt sem szabad azonban gondolnunk, hogy a halott nem látja igen pontosan, hogy valójában mi él a lelkünkben. A lelkünk mélye ugyanis nagyon intenzíven él, és a halott nagyon pontosan látja ezt az életet, részt is vesz ebben, de lát valami egyebet is. A halott egészen más módon ítéli meg az embereket, egészen más módon látja őket. Abban, ahogy a halott személy a földi emberi lényeket látja, egy dolog emelkedik ki különös fontossággal: ne gondoljuk, hogy a halottnak nincs éles és eleven érdeklődése az emberi lények világa iránt. Éppenséggel van, hiszen ő tudja, hogy az emberi lények világa része az egész Kozmosznak. Egész életünk belejátszik a Kozmosz életébe. Ahogy mi itt a fizikai világban érdeklődünk az alánk teremtett, nekünk alárendelt birodalmak iránt, ugyanígy érdeklődnek a halottak nagy intenzitással az emberi világ iránt aktív impulzusaikat szüntelenül beleárasztva ebbe az emberi világba. Mert a halottak az élő embereken keresztül kívánnak hatni ebbe a földi világba. A halott mindenek felett egyetlen dolgot lát, és ezt a legtisztábban látja: lát például egy emberi lényt, aki lelkében a gyűlölet impulzusát hordozza – gyűlöli ezt vagy azt a személyt, de mindezt egy teljesen személyes szándékkal. Ez az, amit a halott pontosan lát. Ugyanakkor azonban – látásmódja különleges voltánál fogva – és megváltozott felismerési képességeinél fogva – képes lesz egészen tisztán megfigyelni Arimán mekkora szerepet játszik ebben a folyamatban. Látja, ahogy Arimán a lelket megragadja, a földi embert a gyűlölet felé tereli. A halott valóságosan látja Arimánt, ahogy az emberi lényen dolgozik. Másfelől, ha a Földön egy személyben túlteng a hiúság, az ambíció, a halott látja, amint Lucifer dolgozik a lelkében. A halott emberi lény tehát Lucifer és Arimán világában látja Földön élő embertársait. Ennek következtében mindaz, ami az emberek megítélésében nekünk földieknek szempont lehet, a halott számára majdnem teljesen eltűnik. Mi a Földön emberi személyeket látunk, akiket ilyen vagy olyan okokból el kell, hogy ítéljünk. Minden, amiért hibáztathatjuk őket, a szemünkben az ő hibájuk lesz. A halott azonban soha nem közvetlenül az emberi lény hibájának fogja tartani a történteket. Ő ugyanis látja azt is, hogy a földi személyt Lucifer vagy Arimán tévútra vezeti. Ez tehát bizonyos mértékig letompítja azokat az élesen differenciált érzéseket, amelyekkel itt a fizikai, földi világban embertársainkhoz általában kapcsolódunk. A halottban ezzel szemben sokkal inkább egy univerzális emberszeretet ébred. Ez egyáltalán nem azt jelenti, hogy a halott nem képes kritikára, hogy nem látja meg azt, ami gonosz. Nagyon is jól látja. Képes azonban visszanyúlni az eredethez, az igazi benső összefüggésekhez. Az eddigiekből nyilvánvalóvá válik, hogy még egy szellemileg tanult ember sem tud egy halottal tudatos kapcsolatba lépni, ha nem képes magát a személyes szimpátia és antipátia érzéseitől igazán megszabadítani. Egy pillanatra képzeljük el, hogy egy szellemi képzettségű, a tisztánlátást elérő személy közeledni akar egy halotthoz, hogy neki szánt inspirációit tudatába fogadhassa. Gondoljuk el továbbá, hogy ugyanez a személy egy másik emberi lény irányába különleges gyűlölettel viseltetik. Gyűlölettel, melynek eredeténél csupán nagyon személyes kapcsolatokat találunk. Ekkor az történne, hogy amiképpen mi elkapjuk a kezünket a tűztől, úgy hőkölne vissza a halott egy ilyen személy elől, aki képes személyes okból gyűlölködni. Egy ilyen ember nem képes a halott közelébe kerülni, mert gyűlölete a halott számára olyan, mint a tűz. 

***

Láthatóan a holtak és az élők együttélése nagyon bonyolult dolog. 

Így munkálkodik tehát tovább az ember – miután a halál kapuját átlépte – közvetlenül is, amennyiben halála után képes inspirálni azokat (sorsának társait), akik a fizikai világban élnek. Ami a Földön élő ember belső karakterét és kvalitásait illeti – ahogy gondolkodnak, éreznek és hajlamokat fejlesztenek – sok tekintetben függnek azoktól, akik meghaltak és elköltöztek a Földről, de akikkel életük során kapcsolatban voltak. Ennél sokkal nehezebb és ritkább eset, amikor földi ember olyan halott lényekkel keresi a találkozást, akikkel földi életében nem állt kapcsolatban.

A világrend és általában az egész emberiség fejlődése attól függ, hogy a halottak hogyan dolgoznak bele a földi emberek életébe, hogyan inspirálják őket.

Az emberek ma többé-kevésbé ösztönösen sejtik, hogy ez így van, és így kell lennie. Megfigyelhetjük ezt, amikor múltba tűnt korok életvitelére tekintünk rá – ez valaha általános volt – de ma kihalóban van. Az emberiség fejlődése során egyre újabb és újabb létformába lép. Régmúlt korokban, amikor az emberek általában sokkal többet sejtettek a szellemi világok realitásáról, mélyebben ráláttak arra, hogy az életükben mire van szükségük. Akkor még tudták, hogy az élőknek szükségük van a halottakra, hogy karakterüket, szokásaikat a halottak világából szüntelenül áramló impulzusok formálják. Mit tettek tehát ebből a tudásból fakadóan?

Példaképpen gondoljunk vissza azokra az időkre, amikor széles körben elfogadott volt a szokás, hogy az apa fiára hagyta foglalkozását, hogy a fiú ugyanabban munkálkodjon tovább, amelyben apja töltötte életét. Így, amikor az apa már rég halott volt, de a fiú ugyanazt az életutat járta, erős kapcsolat épülhetett ki közöttük a fizikai tevékenység körülményei által. Mivel a fiú élete és munkája hasonló volt az apáéhoz, az apa képes volt tovább hatni a fiában. Sok minden más is táplálkozott ebből az alapelvből. Amikor egész társadalmi osztályok rendkívüli hangsúlyt helyeztek arra, hogy a tulajdon vagy pozíció öröklése az osztályon, sőt néhány családon belül maradjon, ezek az íratlan törvények ugyanebből a sejtésből táplálkoztak. A későbben élt emberek életszokásaiba beleáradnak elődeik szokásai, akik korábban éltek a Földön. Ez azonban csak akkor történik meg, amikor haláluk után életvitelük odaát „megérlelődik” és így alkalmassá válik az átadásra. Ezen a területen azonban a körülmények változóban vannak, mert ilyen az emberi faj fejlődése. Előttünk áll és már látható a kor, amikor ezek az örökségek, ezek a „konzervatív” megtartóerők többé nem játszanak szerepet. A fizikai kötések többé nem bírnak jelentőséggel. Éppen ezért – kompenzációképpen – ma az embereknek rá kell találniuk a mélyreható szellemtudományos munkára,amely ezt az egész folyamatot képes megvilágítani és tudatukba emelni. Akkor képessé válnak arra, hogy életüket tudatosan kössék össze az elmúlt korszakok életszokásaival, biztosítva ezzel az élet folytatólagosságát. Az 5. Atlantisz utáni korszak kezdetétől egy átmeneti korban élünk, melyben egyre inkább egy többé-kevésbé kaotikus állapot uralkodott el a világban.

Ebből születnek újra a lehetőségek, amikor – az eddiginél sokkal tudatosabb módon, szellemtudományos igazságok felismeréséből fakadóan – az emberek életüket és munkájukat újra összekötik azzal, ami előttük a Földről már eltávozott.

Az emberek megtették ezt eddig is tudattalanul, pusztán ösztönüktől vezérelve – efelől nem lehet kétség – de ami ma még csupán ösztönös, jelenünkben tudatossá kell, hogy váljon. 

Aki ma a történelmet szellemi áramlatok mentén tanulmányozza, jól látja ezt az ösztönös összeköttetést a múlttal, de ugyanakkor látnia kell azoknak a szörnyű, elvont, élettelen magyarázatoknak a megszületését is, amelyek a mai un. humanisztikus tudományban eluralkodtak.

Ha a tényekre tekintünk, megfigyelhetjük, hogy amit egy bizonyos korszakban tanítunk, csak azért rendelkezik egy határozott karakterrel, mert az emberek tudattalanul, ösztönösen azt fogadják be, ami a halottak felől árad belőlük a jelenben. Ha egyszer megtanuljuk igazán feldolgozni azokat a nevelési ideákat, amelyeket bármely korban a vezető szellemek képviseltek – nem a sarlatánokra kell gondolnunk, hanem az igazi nevelőkre – hamarosan látni fogjuk, hogy ezeknek az ideáknak az eredete a halottak nagyon is éber természetéből táplálkozik. Ez egy nagyon szoros, intim együttélés, mert mindaz, ami az ember asztráltestére hatással van, sokkal mélyebben vésődik belső életébe, mint ami étertestébe hatol. Az az együttélés, amelyben a halottak, mint individuumok a földi emberekhez kapcsolódnak, sokkal intimebb, mint az étertestekhez vagy bármely más elementális lényekhez fűződő kapcsolat. Ebből látható, hogy minden egymást követő korszak az emberiség életében hogyan épül rá az előző korszakra.

A korábbi korszak mindig tovább él az utána következőben.

Ennek oka, hogy – bár furcsán hangzik – csak halálunk után válunk igazán éretté arra, hogy más emberekre hassunk, hogy közvetlenül a belső világukban munkálkodva formálhassuk életüket. Saját szokásainkat egy másik emberre rákényszeríteni, aki elérte nagykorúságát (ezt szellemi és nem jogi értelemben értjük) ez az, amit soha nem szabad megtennünk. Mégis, az emberiség megfelelő fejlődése érdekében ez egy helyes és szükséges tennivaló lesz számunkra akkor, ha már átléptük a halál kapuját. Ezek a műveletek az emberi fejlődésben a sorstörvények és a testetöltés általános törvényeinek keretében működnek. Ha az eredetét kérdezzük annak, amit mondjuk az emberek ebben az évben tesznek – nem minden esetben, de nagyon sok esetben – azt találjuk, hogy bizonyos impulzusok áradnak feléjük olyan emberektől, akik 20 vagy 30 évvel ezelőtt, vagy még korábban hagyták el a Földet. Ezek a rejtett kapcsolatok valóságosan léteznek, nagyon is konkrét kapcsolatok a fizikai és a szellemi világ között. A halál kapuján túlra nem csupán a magunk számára viszünk érett gondolatokat, hanem az egész világ számára tesszük ezt. Amit viszünk, az viszont csak egy bizonyos pillanattól fogva válik éretté arra, hogy másokra hatni lehessen vele. Ezután azonban egyre érettebbé és érettebbé válik. Mindig tartsuk szem előtt, hogy nem külső dolgokról beszélünk, hanem belső szellemi működésről. Egy ember ma is képes arra – bár ebben a technológia egyre jobban akadályozza őt – hogy halott apjának vagy nagyapjának szokásaira emlékezzen, és ebből az emlékezetből fakadóan újraélessze őket a fizikai világban. Amiről azonban az előbb írtunk, az egy egészen más dolog: itt egy inspi-

ráló hatásról beszélünk. Ez a mindennapi tudat számára egyelőre felfoghatatlan marad, és mégis arról a hatásról van szó, amely a legbensőbb karakterünket és szokásainkat alakítja. Életünkben azonban sok minden múlik azon is, hogy időnként megszabadítsuk magunkat bizonyos hatásoktól, akár jóindulatú hatásoktól is, amelyek a halottaink felől áradnak hozzánk. 

Valójában belső szabadságunk mértéke függ attól, mennyire tudjuk magunkat ilyen értelemben szabaddá tenni. 

A lélek belső konfliktusai, melyek az ember számára rejtélyesek, egyszerre világossá válnak, amennyiben ilyen szempontból vizsgáljuk őket a szellemi tudás fogalmai alapján. Ma egy köznapi kifejezéssel élve azt mondhatjuk: a múlt tovább morajlik, a múlt lelkei tovább morajlanak belső életünkben. Tényekről beszélünk, igazságokról, melyek a szellemi látás számára megmutatkoznak. Sajnos azonban, jelen korunkban az ember egészen furcsa viszonyba került ezekkel az igazságokkal. Ez nem mindig volt így. Bárki, aki szellemi alapon tanulmányozza a történelmet, tudomást szerezhet erről. 

Ma az emberek félnek ezektől az igazságoktól, félnek szembenézni velük. Névtelen félelem él bennük, nem tudatos, hanem tudattalan. 

Tudattalan félelem él bennük attól, hogy lélek és lélek között bizonyos rejtélyes kapcsolatokat felismerjenek, nem csupán ebben a világban, hanem a két világ között is. 

Ez a tudattalan félelem tartja vissza az embereket a külső világban, ez az, ami ösztönösenvisszafogja őket a szellemtudománytól. Félnek a realitás megismerésétől. Sejtelmük sincs arról, hogy a realitás megismerésétől való félelmük, milyen zavaróan hat az egész evolúció, a világfejlődés menetére és ezzel együtt – mondani sem kell – arra az életre, amely aztán a halál és az újraszületés között vár rájuk, ahol ezekre az állapotokra teljes mélységében rá fognak látni. 

A leírtaknál még sokkal érettebb – mert hiszen minden, ami fejlődik egyre érettebbé válik – még sokkal érettebb bennünk az, ami nem áll meg az inspirációnál, hanem intuícióvá válik. Az intuíció csak olyan lény sajátja lehet, akinek már csak szellemteste van. Más lényekre intuitív módon hatni – többek kötött azokra, akik még fizikai inkarnációban élnek – ehhez egy emberi lénynek először félre kell tennie asztráltestét, vagyis már teljes lényével a szellemi világhoz kell tartoznia. Mint tudjuk, ez az állapot (bizonyos kivételektől eltekintve) csak évtizedekkel a halál után lehetséges. Ekkor a testét levetett szellem intuitív módon dolgozhat más emberekkel, már nem csupán inspiráció útján, ahogy erről beszéltünk. Énje – már a szellemvilág lakójaként – most már képes tisztán szellemi úton más Énekbe beledolgozni. Korábban inspirációk útján működött az asztráltestben, vagy étertestén keresztül az ember étertestében. Aki azonban már évtizedek óta halott, képes közvetlenül, mint Én működni – bár ezzel egy időben más hordozókon keresztül is működhet, ahogy azt korábban leírtuk. Ezen a szinten az emberi individualitás eléri az érettségnek azt a fokát, amikor többé már nem csupán az emberek szokásaiba lép be, hanem világképükbe, az életről alkotott ideáikba is képes belépni. A modern érzések számára, amelyek telítve vannak előítéletekkel, ez kétségtelenül egy kellemetlen igazság lehet. Mindazonáltal ez az igazság. Világképünk, nézeteink és ideáink – amennyire Énünkből erednek – állandóan magukon hordozzák rég halott sorstársaink hatásait. Az életről alkotott nézeteinkben és fogalmainkban élnek azok, akik rég elhagyták a Földet. Ilyen módon biztosítják emberés világfejlődés folytatólagosságát a szellemvilágból. Erre szükség van, mert máskülönben az emberi ideák fonala újra meg újra megszakadna. Ezt a fent leírt igazságot csupán konkrét példákon keresztül lehet felfoghatóvá tenni. Valójában senkinek sem szabadna saját személyes véleményét, világnézetét vagy ideáit a világ elé tárni – bármilyen komoly erőfeszítésből születtek is – éppen ezért senki, aki ismerős a szellemtudomány követelményeivel, nem fogja saját véleményét a világra kényszeríteni. Ellenkezőleg: mindent megtesz azért, hogy saját véleményének előtérbe kerülését megakadályozza. Erre azért van szükség, mert véleményei, világnézete, melyet saját személyes érzésvilágából merít, valójában csak 30-40 évvel a halála után kezdhetnek hatni a világban. Ekkor a következő történik majd: hatásai azon az úton áradnak majd az emberek lelkébe, amelyben az Arkhék vagy Időszellemek impulzusai hatnak. Ekkorra megérett már arra, hogy a dolgok objektív haladásával harmóniában együttműködhessen. Ezért mindenkinek, aki a szellemtudomány igazi alapjain kíván állni, kerülni kell a személyes kinyilatkoztatásokat. Személyes nézetei számára, semmiképpen nem szabad híveket gyűjtenie maga köré. Ez manapság sajnos általános szokássá vált. Amint valakinek kialakult egy személyes véleménye, nem tud elég sebesen propagandát csinálni annak. Ez az, amit az igazi gyakorló szellemtudós semmiképpen sem tehet meg.

Zárógondolatok 

Az ember földi élete során szüntelen fejlődik, formálódik, majd amikor fizikai testét leveti, testetlen tudatként él tovább a szellemvilágban. Itt életútját más erők támasztják, mert ekkor figyelme már a földi emberiség további fejlődésére irányul. Egy bizonyos idő elmúltával aztán a szellemvilágban élő ember éretté válik arra, hogy imaginációkat küldjön az emberi lények belső világába. Később, bizonyos idő elteltével, már inspirációkat küldhet a Földre. Ezután rendszerint hosszabb időnek kell eltelnie ahhoz, hogy intuíciók-at küldhessen földi társainak legintimebb belső világába, ahol az ember világképe formálódik. Ne gondoljuk azt, hogy világképünk és az életről alkotott fogalmaink a semmiből nőnek ki – vagy hogy minden korban újra keletkeznek. Abból a szellemi talajból nőnek ki, amelyben a mi lelkünk gyökerei is lakoznak, ez pedig azonos a rég halott emberi lények nagyon is aktív szellemi működésének szférájával. A fenti tények ismerete szükséges ahhoz, hogy emberi életünk oly módon gazdagodjék, ahogy az karakterének, a Korszellem követelményeinek és a közvetlen jövőnek megfelel.

Nagyon sok régi szokás már a velejéig elrohadt. Ezek helyébe újat kell fejleszteni, de az ember az új szférákba már nem léphet be a szellemtudomány impulzusai nélkül. 

Ezek az impulzusok gazdag érzésvilágot fejlesztenek bennünk, amely már nem önmagunk felé irányul, hanem éppen a világ teljessége felé és a világ más lényei felé. A szellemtudomány hatására életünk egész hangulata megváltozik. Az érzékfeletti világ – amelynek állandó lakói vagyunk – végre újra élővé válik számunkra. Benne élünk, ahogy mindig is benne éltünk, de most már tudnunk kell róla. Egyre éberebben, ahogy az 5., 6., és végül a 7. Atlantisz utáni korszakokba és a Föld távolabbi jövőjébe, mint individuumok belenövünk. 

***

A következő oldalon közzétesszük Rudolf Steiner talán legismertebb búcsúztató versét. Az I. Világháború éveiben nagyon sok ilyet írt, és rendszerint egy-egy tanítványának, munkatársának adta át, amikor annak élethelyzete szükségessé tette. A XXI. század embere számára – mintegy 200 évnyi homály, anyagelvű monománia és szellemtagadás után a modern szellemtudomány új missziót teremtett: Ember, nyisd meg újra érzékeidet az ideák világa felé, amely minden életnek (a Te életednek is ősforrása). Meghaladva az érzéseket, figyelmes várakozással, elmélyülésre kész gondolkodással fordulj a szellem újra megnyíló szférái felé! Ekkor találkozni fogsz a földi létből egy másik, teljesebb életbe átlépett társaiddal, a halottakkal, akik nagyon is élnek, a szellem konkrét realitásában munkálkodnak tovább. Ébredj rá, hogy a szellemi világtól nem térbeli körülmények, csupán jelenlegi tudatállapotod választ el. Amit vállalsz, a munka nem lesz könnyű. Eltávozott szeretteid „ébrentartása” belső világodban messze túlmutat puszta érzéseken, hiányérzeten, a veszteség miatti szenvedésen. A végzetszálak, sorsbéli összeköttetések vitalitása a küszöb mindkét oldalán fennmarad, és a világfejlődés számára ki nem apadó forrást fakaszt, amikor a földi ember – a fizikai világban – és „hozzátartozói” a szellemi Kozmoszban tudatos együttműködést vállalnak a Földhöz méltó eljövendő célok megvalósításáért. Ennek az új – rendkívül „modern és korszerű” – emberiség-feladatnak a XX. század kulturális talajába való beültetését végezte el Rudolf Steiner. Az emberi gondolatés érzésvilág megszólítására formálta meg azokat az utánozhatatlan szuggesztív erővel bíró mantrisztikus verseket, amelyeket halottaikra emlékező, hiányukat szenvedő tanítványainak adott nagyon is gyakorlati alkalmazás céljából. De hát mik ezek a ránk hagyott, mágikus vonzású szóépítmények? Első olvasásra a tartalom magától értetődő realitás. Aztán a lélek erői „lecsúsznak” az üveghegyről, gondolat, érzés, akarat – névtelen félelmektől hajtva – újra röghöz köti magát, hogy megpihenjen, hogy erőt gyűjtsön. Mert nem kérdés, hogy újra elindul felfelé a hegyen.