Az Őrzők Ispánki Makovecz-kápolnája

Makovecz Imre úgy bízta ránk ezt a kápolnát, hogy az kultúrsziget is legyen: szellemi emlékezés helye, mert emlékezés nélkül nincs önismeret, nincs hűség, a múltat a jövőbe átvezető akarat, tehát nincs beavathatóság. Tudta, hogy „kezdetben volt az emlékezés”, és csak később alakult mellé a gondolkodás: emlékezés nélkül minden reggel újra kellene tanulnunk az egyszeregyet. Az emlékezés kapcsán ragadta meg és fordította figyelmünket Makovecz Imre otthonunk, az Őrség felé. Szavai nyomán kezdtük kutatni, milyen múltbéli események színtere volt, lehetett ez a varászlatos táj, amely magához kötötte sorsunkat. 

Az Őrség! A hely amelynek neve egyben funkciót is jelez, feladatot, elvárást fogalmaz meg. Bár nem erről a tájról írta, Hamvas Béla gondolatati nagyon is képesek belehelyezni az embert a térség mágikus realizmusába: ” van végzetes hely, ahol sorsszerű szerencsétlenségek történnek, van amelyhez kiontott vér tapad, van eredettől fogva Mars-mező, van boszorkányos hely, és van, ahol az ember minden indoklás nélkül megnyugszik.” (Hamvas Béla: Öt géniusz) Mert van itt oldottság és derű, nyugalom, félálom, csökkent aktivitás, aranykor-ösztön (történelem küzdelmeiben részt nem venni), ritmikus életigény, idealitás, közvetlen élet-élvezet. Egyszerre küzdelmet és békét szuggeráló hely.

Talán ez a kettősség ragadta meg Makoveczet is, azért biztatott bennünket kutatásra, hisz egész élete gerincét alkotta a törekvés, hogy bármerre jár, érzékeivel bármit tapasztal, iskolázott szellemével bármilyen mélyre is hatol a valóság felszíne alá – a kor szellemének engedelmesen – mindig mindent a rejtettségből a rejtetlenség felé invitáljon.

Az ő biztatására a indultunk el, hogy az Őrség, és benne Ispánk múltját a jelenbe hozzuk, és a jövő felé fordítsuk….

Az idézett szöveg a Filantroposz Egyesület által készített Makovecz Imre Ispánkon (1997-2011) tanulmányból származik